… meg aztán még egy és még egy, kiegészülve megannyi autóval és vonattal, mígnem a megtett útszakaszok utazásokká nem álltak össze, azok pedig a nagybetűs Úttá. Az utazások, hasonlóan Vecsei Márton A menjek országa című debütkötetének novelláihoz, egyszerre tartanak szét és mégis egy irányba: önmagunk felé.
A kötet, amelyet fellapozunk, a szó legklasszikusabb értelmében vett kalandtörténet. Ezt erősíti Déri Balázs utószava is, aki pikareszk regényként hivatkozik a szövegre. Márton, az autobiografikus narrátor-főhősünk, valóban kimeríti a pikáró fogalmát. Éppúgy, ahogyan
az általa sokszor emlegetett Jack Kerouac és a csavargó-archetípus Don Quijote alakjával is rokonítható.
Márton ugyanis, hasonlóan az olvasóhoz, aki végigkíséri őt amerikai útján, folyamatosan követi – hol konkrétan, ugyanazt az útvonalat bejárva, hol csak szellemiségében – a beatkorszak egyik legjelentősebb szerzőjét. A másik, de la manchai őséhez hasonlóan pedig ő is
egy mára már letűnt kort keres. Azt próbálja imitálni és átélni: az ’50-es, ’60-as évek önfeledt szabadságát és bohém életigenlését,
amelynek nyomait, noha sokszor képes még megtalálni, be kell látnia, hogy a vágyott formában már nem létezik. „Lehet, hogy csak egy vágyakból és feltevésekből kirajzolódó útvonalon haladok. Egy túl pontosan megrajzolt térképen. Lehet, hogy ez már nem ugyanaz az Amerika. Lehet, hogy nem is Amerika. Lehet, hogy kóbor szignálokat követek, mert magam nem tudok egy irányt sem?” (46–47.)
A tetszőleges sorrendben olvasható novellák nemcsak hogy a kronológiai rendet nem követik, de az epizódokon belüli visszaemlékezések, előreutalások és asszociációk tovább fragmentálják a narrációt, ezzel labirintusszerű szerkezetet hozva létre. Ezért lehet az, hogy
egy chicagói séta közben hirtelen San Franciscóban vagy New Yorkban találhatjuk magunkat,
New Orleansból pedig váratlanul a Kálvin téri postára kerülhetünk. Ezen kívül külön figyelemre méltó az az eljárás, amellyel több útvonalon is eljuthatunk Indiába vagy a Millenium Park nyárzáró Beethoven-koncertjére, amely még rizomatikusabbá teszi a cselekményt.
Tovább tágítja a befogadás lehetőségeit a kerettörténet hiánya.
Noha tudjuk, hogy a főhős egy nyári táborban dolgozik, és azután a megkeresett pénzét fordítja utazásra, utalásokon kívül nincs más nyoma sem az Amerikába érkezésének, sem a hazatérésének. A történet szempontjából kronológiailag a legutolsó jelenetben, amikor Márton az általunk olvasott kötet megírását tervezgeti, szintén azt látjuk, hogy éppen úton van, pontosabban Párizsban egy barátjánál időzik. Az otthonlét ábrázolásának hiánya abszolút összecseng a mű szellemiségével.
Ez a klasszikus értelemben vett „otthontalanság” nem értékveszteségként vagy értékhiányként jelenik meg,
hanem sokkal inkább a kötöttségmentes szabadság Jim Morrison-féle manifesztációjaként. Hőseink, hasonlóan az Úton szereplőihez, lázadók, csak itt az Üvöltés Molochja már a baudrillard-i szimulákrum arcát ölti fel, és többször is megemlítik.
A lázadás tehát a mindenkori fiatalság sosem csillapodó lendületével jelentkezik, amely mindent szeretne megtapasztalni,
és a világ teljességét kívánja befogadni. A táborban dolgozók összetartozástudata, a kirándulások, a magánterületre való belógások, a bulik, az alkohol-, a cigaretta- és a marihuánafogyasztás, az apró illegalitások – a főhős önként vállalt szegénységével kiegészülve – mind ennek a megnyilatkozásai. Mint ahogyan az a haladási kényszer is, amelyet már a címből is kihallani.
„Legszívesebben a húszas éveimet a hatvanas, a hatvanasat a húszasban tölteném. De ez soha senkinek nem sikerülhet!” (136.) – mondja ki a kulcsmondatot az egyik szereplő, Kate, Morrison sírjánál. Ez azonban, mint maga az utazás, nemcsak külső körülmény vagy eszképizmus, hanem érték- és indentitáskeresés. A folyamatos helyváltoztatás filozófia, belső alakulás, létállapot.
A látottak, hallottak, tapasztaltak leírása mellől sosem hiányozhat a bölcselet.
Az önreflexív részek, noha gyakran ironikusak, sosem távolodnak el a vallomásos megszólalásmódtól, amely időről időre kiegészül eszmefuttatásokkal a legkülönbözőbb témákról. Így a kulturális különbségek, a művészélet és a nyelv határai mind a szövegen belüli interperszonális kapcsolatok ábrázolásában, mind magában a mű megírásában tetten érhetőek.
Ezek a merengések egyáltalán nem törik meg a történet menetét, jelenlétük organikusan bontakozik ki,
terjedelmükben és hangvételükben pedig a blogbejegyzésekhez hasonlítanak, ami nagyon jól illeszkedik a narrátor amúgy is fesztelen stílusához. Azt, hogy az intellektuális élmény mellett mennyire emotívak is az átéltek, mi sem bizonyítja jobban, mint a kötet mellé készült Kingdom of Leavin’ című zenei album. Ugyanis a novellák között időről időre felbukkannak olyan oldalak, amelyekre buszjegyek vannak nyomtatva, az azokon lévő QR-kódok irányítanak minket az album egy adott számához – szintén nem lineáris, azaz számozás szerinti sorrendben. Ezeknek a jelenléte ugyancsak rendkívül fontos, és lényegében összművészeti alkotássá emelik a kötetet. A zenék lassú, countrys, folkos áradással építkeznek, általában csak egy gitár és énekhang segítségével.
Ez a lelassulás, megállás a buszmegállóban való várakozást implikálja.
Eközben a narrátor a következő járművét, a következő útja kezdetét várja, ez pedig teret ad az eddig átéltek emocionális feldolgozására, összegzésére, további réteggel gazdagítva a történet értelmezhetőségét. A mű sajátossága, hogy alapvetően, noha nem mindennapi és néha már-már szürreális elemeket megjelenítve, de realisztikusan ábrázolja a világot. A történet tehát erősen kínálja az életrajzi, autobiografikus olvasat lehetőségeit, hiszen azok a referenciák és reáliák, amelyekre hivatkozik – legyen az akár helyszín vagy történelmi esemény – mind-mind a mű realista olvasatát erősítik. Emellett azonban a nyelvi megformáltság,
a bevett nyelvi klisékkel és szavakkal való játék el is emelik a regényt egy sokkal absztraktabb, figuratívabb irányba.
Összességében tehát azt látjuk, hogy a szerző olyan kettős közlésmódot használ a regényében, amely nemcsak arra ad lehetőséget, hogy a valóságot leképezze, hanem arra is, hogy mindeközben művészi megformáltságának tekintetében el is emelkedjen tőle. A leírások, az átéltek tolmácsolása felettébb érzékletes, legyen szó akár az éjszakai tó és a kivilágított város ragyogásáról, akár a hernyókkal és pókokkal teli nyári tábor kellemetlenségeiről.
A szövegszerűséghez tartozik a már említett metanarratív részeken túl a nyelvi humor kérdése is, hiszen ennek igen gyakori alkalmazása a szerző stílusának egyik meghatározó jegye és a mű egyik sarkalatos pontja. Egy jól időzített szó, egy megfelelő helyre tett asszociációs játék valóban szellemesen és frissítően hat. Azonban a virtuóz megoldások hajhászása és olyan mértékben történő halmozása, mint ahogyan az a kötet egyes részeiben megfigyelhető, jobb esetben csak olcsó trükkökké inflálja ezeket az eljárásokat, rosszabb esetben elnehezíti a szöveget, fárasztva ezzel az olvasóját.
Az élcelődések sokszor a kívánt hatással ellentétesbe fordulnak át, ami igen sajnálatos,
tekintettel arra, hogy az író láthatóan jó humorral rendelkezik. Ennek túlreprezentálása azonban nem szerencsés, a mű szavait idézve: „De amishok, az sok!” (83.) Noha ezek a részek valóban már-már zavaróak,
maga a történetvezetés, annak megkomponáltsága könnyedén átlendít ezen, és sodor tovább.
Ugyanúgy, ahogyan a főhős is túljut az őt érő váratlan kellemetlenségeken. Ezek az akadályok sokszor legalább annyira külsők, mint amennyire belsők is. A menjek országa utazási kényszere amellett, hogy arra motivál minket, ne féljünk új és ismeretlen helyeket felfedezni, arra is ösztönöz, hogy bátran nézzünk szembe azokkal a személyünkből, kulturális hátterünkből vagy neveltetésünkből fakadó gátakkal is, amelyek sokszor nem is olyan félelmetesek, mint azt elsőre gondolnánk.
Vecsei Márton: A menjek országa, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2025.
Borítófotó: Nemes Eszter
